Arról, hogy a koronavírus-fertőzés mennyiben orvosi és mennyiben társadalmi jellegű, illetve, hogy mindez hogyan hat a gazdaságra, az egyénre, a társadalomra, az oktatásra és minden másra, mostanra köteteket írtak össze. A jelenségről már PR-szempontból is olvastunk ezt-azt, de azok az írások inkább a túlélőkalauz műfajhoz tartoztak, hiszen nem titok, a helyzet a PR- és marketingügynökségeket sem kíméli.
Mindettől függetlenül azonban megfigyeltünk egy jelenséget, amire a PR-tanácsadóknak nem árt odafigyelni, miközben a megítélése szakmai és morális szempontból sem egyértelmű. Mire gondolunk?
A közelmúltban, 2020 áprilisában volt egy nagyjából kéthetes időszak, még akkor, amikor senki nem látta az „alagút végét”, és teljesen elmerültünk a vírus apropóján létrehozott, össznépi pszichózisban. Több olyan cég, amelynek PR-tanácsadóként segítjük a munkáját, ez alatt az időszak alatt arra jutott, hogy egyébként üzleti alapon kínált szolgáltatásait, vagy azok egy részét a társadalmi felelősségvállalás jegyében, valamint elismerve és támogatva a járvány „frontvonalában” dolgozók munkáját felajánlja a köz javára. A gesztusról minden esetben sajtóközleményt is ki akartak adni, hiszen mi volna a legkézenfekvőbb módja a felajánlás hírét, tényét eljuttatni, mint a nagy nyilvánosság – és persze ez is igaz. Minderről PR-ügynökségként megkérdezték a mi véleményünket is, és egyáltalán nem volt egyértelmű a válasz.
Egy súlyos társadalmi szituációban (különösen) visszatetsző dolog lenne pusztán a népszerűség növelése miatt ilyen lépéseket tenni. Önmagukban marketing- vagy PR-szempontok sem egyértelműek, hiszen az adott írás, közlemény az olvasók szemében (bármilyen jól legyen elkészítve a szöveg) éppúgy tűnhet nemes gesztusnak, mint átlátszó népszerűséghajhászásnak, kinek-kinek habitusa szerint. Akkor most bíztassuk az ügyfeleket erre a lépésre, vagy inkább beszéljük le róla? Melyik szolgálja leginkább a hosszú távú érdekeiket? Itt számos PR-szempont közül figyelembe vehettük volna a célközönség attitűdjét, a cég imázsát és sok minden egyebet, de ezek csak tovább bonyolították volna minden résztvevő dolgát. Helyette úgy döntöttünk, hogy a felajánlás társadalmi hasznossága lesz az egyetlen, a javaslatainknál használt mérce. Ha a felajánlott szolgáltatás – jellemzően erről volt szó – érdemben segítette azok munkáját, mindennapjait, akik kapták, akkor mellé álltunk az ügynek, ha pedig inkább „PR-szagú” volt, akkor azt javasoltuk, hogy hagyjuk ki ezt a lépést. Ezzel egyszerre tudtunk eleget tenni a saját etikai normáinknak és óvtuk, építettük az ügyfél megítélését is. A döntési mechanizmus „békeidőben” is hasonló, tehát csak valós, értéket közvetítő tevékenységet javaslunk CSR-ként megvalósítani, de most, a koronavírus okozta válságban ez a fajta morális éberség, ha úgy tetszik jó ízlés és önmérséklet még fontosabb. Az emberek félnek, ezért érzékenyebbek és hajlamosabbak a szélsőséges reakciókra.
A válasz a címben feltett kérdésre tehát az – és ez nemcsak a jelenlegi válságban igaz, de mondjuk egy árvíz, vagy más társadalmi méretű, akut probléma esetén is – hogy nézzünk magunkba. Ha tényleg érdemben tudunk és akarunk segíteni, tegyük meg, ha ez mellesleg az imázsunkat is javítja, azt nem kell szégyellni. Ha elsősorban jó színben akarunk feltűnni, és ehhez a felajánlott segítség csak ürügy, akkor inkább engedjük el a kérdést, mert egyrészt méltatlan hozzánk, másrészt a hírünknek is csak árt.
Péter