Magánban igen, cégben nem - Avagy vállalati rendezvények és a császár új ruhája
Valamelyik kereskedelmi rádióban állapította meg a műsorvezető, és magunk is azt tapasztaljuk, hogy a járványügyi intézkedések enyhítését a többség teljes feloldásként értelmezi. A 65 év alattiak zöme a korábbi, vagy fokozott vehemenciával veti bele magát a társasági életbe, találkozik ismerősökkel, tölt el időt másokkal. Abban, hogy ez jogos vagy épp felelőtlen, véletlenül sem akarunk állást foglalni, mert bár van véleményünk, a teljes problémakör mind inkább hitéleti kérdéssé válik, az pedig magánügy.
Nem úgy a céges rendezvények, illetve a rendezvényszervezés, mint gazdasági szegmens. Ez nemcsak közügy, hanem egészen a közelmúltig – 2020 februárjáig – az egyik legnépszerűbb kapcsolattartási forma volt a munkatársak, a vállalkozás és ügyfelei, illetve az egy szakmához tartozók között. Ehhez képest mára nem túlzás azt mondani, hogy lényegében megszűnt, és nem látszik, mikor indul érdemben újra. A kérdés az, hogy miért?
Ma, 2020. június 10-én, amikor a jogi környezet megengedné akár egészen nagy céges rendezvények tartását, amikor a koronavírus praktikusan eltűnt Magyarországról, de legalábbis nem jelent veszélyt a fenti emberekre, miért nem akarnak, mernek vállalati rendezvényt tartani? A kérdés főleg annak fényében érdekes, hogy ugyanezen emberek jelentős része a magánéletében nem érzi szükségét semmilyen óvatosságnak, elmegy bármilyen összejövetelre, ha kedve tartja. Szülőként, gyerekként, barátként nem fél.
PR-ügynökség létünkre és kb. 20 éve rendezvényszervezéssel is foglalkozó vállalkozásként persze nem akarunk álnaívak lenni, hiszen sejtjük a választ, még ha kicsit kitekert is. A vállalatok nem azért nem tartanak még céges rendezvényeket, mert felelősen gondolkodva attól tartanak, hogy ott bárki bárkit megfertőzne. Ugyan. Már rövid mérlegeléssel, átlagos tájékozottsággal is belátható, hogy ennek az esélye korábban sem volt nagy, mára pedig gyakorlatilag marginális.
A cégek azért nem mernek, akarnak rendezvényeket szervezni, mert tartanak a számukra fontos személyek, politikai, társadalmi és gazdasági csoportok elítélő véleményétől, távolmaradásától. Attól tartanak, hogy ezzel megsértenének egy homályos és ki nem mondott normát. Hogy a meghatározó ügyfeleik és partnereik – hogy ne mondjuk steakholder-eik – között lehetnek olyanok, akik továbbra is félnek – szinte mindegy is, mitől –, és emiatt majd rosszat gondolnak, megharagszanak azokra, akik nem. Így – legalábbis „hivatalból” – senki nem beszél. Mindenki lapít és arra vár, hogy mások megtegyék az első lépést. Nyisson először más. Mert így működünk, mind. Azok a cégvezetők, akik amúgy hajlamosak a józan kockázatvállalásra, és magánéletükben fütyülnek az egész járványhelyzetre, most kivárnak. Mintha senki nem merné elsőként kimondani, hogy vége, hogy „nincs is ruha a császáron”.