A mindenre jó kifogás – vírus, motiváció és egy kis marketing
Most, 2020. júliusának végén Magyarországon vírus van is meg nincs is. Az országban talán 500 nyilvántartott fertőzött van, a számuk lényegében stagnál, kijárási korlátozás nincs, bár sok helyen hordanak még maszkot. Ehhez képest a „világban” rekordot dönt a fertőzések és a halálozások száma.
Nos, néhányan megköveznek majd, de nekem úgy tűnik, hogy hónapokkal a „kitörés” után ez a helyzet már nem rendkívüli, lassan és kelletlenül, de hozzászokunk, mint annyi rosszhoz a világban. Elcsépelt párhuzam, de vegyük észre: az influenza egy csomó ember halálát okozta spanyolnátha néven a XX. század elején, majd az utódok nagyjából immunissá váltak (– beteg vagy? – á, csak egy kis influenza). Mára van tömegek számára megfizethető influenza-oltóanyag, sokan ingyen kapnák, mégsem élnek vele, pedig ez a betegség is ezrek, 100 ezrek halált okozza világszerte a mai napig.
Az élet átalakult a koronavírus-járvány kezdete óta. A turistabuszok majdnem üresek, a mozikban se film, se néző, a vendéglőkben nem kell helyet foglalni, a plázákban van pillanat, hogy egyedül vagyunk a folyosón, vagy egyetlen vásárlók egy ruhaboltban. A vállalati és tömegrendezvények szinte megszűntek, egymást érik a kétségbeesett próbálkozások az „online konferenciákra” és „online fesztiválokra”, változó, de inkább kevesebb sikerrel.
Ugyanakkor a gyártóknál folyik a termelés, dübörög minden, ami otthonról intézhető, megvásárolható. A szolgáltatói szektorba is visszatért valamelyest az élet, mert van az a pont, ahol a fodrászt „már nem lehet halogatni”, de ugyanez igaz lehet a kocsmára, beázó tetőre vagy a napi testedzésre is, kinek mi, de az élet láthatóan nem állt meg. Szerencsére a marketingtanácsadás iránti érdeklődés is visszatérni látszik, mert aki tovább szeretne lépni, az jelen körülmények között törekszik a még jobb hatékonyságra.
Vannak cégek – itt főleg, de nem kizárólag a PR- és marketingtanácsadóként, az ügyfeleinknél szerzett tapasztalatokról beszélünk – akik szeretnék ott folytatni az üzletmenetüket, ahol március közepén „abbahagyták”, függetlenül attól, hogy bezártak-e egyáltalán. Más vállalkozások elégedettnek tűnnek a tetszhalott léttel, a jó esetben nullszaldóval, komoly megkönnyebbülésnek érzik a vírushelyzet miatt enyhülő tulajdonosi nyomást és elvárásokat, az állami támogatást, és nem is szeretnének addig visszakapcsolni a korábbi tempóhoz és körülményekhez, ameddig… mondjuk nincs oltóanyag, de ha lehet, soha.
Van egy szubjektív megfigyelésünk, amellyel nyilván sokan vitatkoznak, de a jelenség létezik, és akinek nem inge... Mégpedig az, hogy a koronavírus amellett, hogy egy potenciálisan súlyos betegség okozója is, remek kifogás, hogy elszabotáljunk az életünkből mindent, amit amúgy is szívesen elengedtünk volna.
Ha utáltunk sportolni, de tudjuk, hogy „kéne”, remek alkalom, hogy kerüljük a konditeremmel együtt a „veszélyes közelséget”. Ha van rokon, akivel nem találkozunk szívesen, most van okunk kerülni stb. Nincs ez máshogy a munkában, a gazdaságban sem.
Aki bármilyen beosztásban, de szereti a munkáját és nemcsak megél belőle (ezért persze ragaszkodik is az állásához), az alig várta, hogy visszatérhessen hozzá. Mások ugyanakkor foggal-körömmel kapaszkodnak a home office-szal kapott, újdonsült szabadságfokhoz akkor is, ha ez (illetve a teljes vállalati helyzet) esetleg a fizetésük csökkenésével jár, már ha még megélnek a maradékból. Akinek a vírushelyzet miatt lehetősége nyílik valamit két héttel később leadni, elbírálni, elindítani, gyakran a végletekig kihasználja ezt, minden látható ok nélkül. Mintha az emberek egy része elvesztette volna a nem is olyan régen még meglévő motivációját. Hogy lehetséges ez?
Gondolhatnánk, hogy „csak” a félelem, de az inkább a negyedévvel korábbi, kezdeti időszakra volt jellemző. Inkább úgy tűnik, hogy valamiféle elidegenedettség, kiábrándultság talált magának csatornát, mindenre jó kifogást. Sokan nem is érezték, mennyire felfokozott a tempó, mennyire nem a valós igényeiket tükrözik a cselekedeteik, a hétköznapjaik. Mennyire nincs szükségük még egy nadrágra, mennyire nem érdekli őket a másnapi értekezlet, mennyire unják a barátaik fecsegését, mennyire nem hiányzik nekik, hogy minden pénteken bulizzanak, mennyire nem mozgatja őket belül sok minden, amire nemrég és látszólag önként még az idejük-energiájuk jelentős részét áldozták, legyen szó munka- vagy szabadidőről. Most, hogy néhány hétre, 1-2 hónapra – mert Magyarországon lényegében csak ennyiről volt szó – hirtelen abba kellett hagyniuk mindezt, kimondva vagy kimondatlanul, tudatosan vagy sem, már nem akarják folytatni és egészen biztos, hogy ez nemcsak nálunk van, lesz így.
Úgy gondolom, hogy ez a jelenség lesz az, ami átrendezi a jövőt, a mindennapokat, és vele együtt a teljes világgazdaságot, nem pedig a megbetegedések, vagy akár halálesetek száma – és itt most nem egyéni sorsokról beszélünk, nem azokról, akik személyesen betegek, vagy veszítenek el valakit.
Azok a gazdasági szereplők, akik ezt a jelenséget nem hajlandók észrevenni, komoly „ziccert” hagyhatnak ki. Lehet tovább erőltetni a „vírus előtti” működési modelleket, és kellő erőfeszítéssel, drága és hosszas befolyásolással (ez esetben is szóljanak nekünk nyugodtan) a világgazdasági szereplők biztosan el (vissza?) tudják juttatni oda a fogyasztókat, ahol voltak. Nem lenne jobb ugyanakkor újragondolva, újra felmérve az igényeket arra „vinni” az embereket, ahova maguktól is szívesen mennek? Korunk leggazdagabb emberei szinte mind abból gazdagok, hogy felismertek egy ilyen igényt és kiszolgálták. Most az ellenállások és lelkesedések jól kirajzolják ezeket az igény-vonalakat, csak tudni kell belőlük olvasni.
Amit a vírus „ellenére” is csinálnak, vesznek, örömmel fogadnak az emberek, az jó irány. Mindaz, amit a vírusra „hivatkozva” kerülnek, abbahagynak, miközben semmi (mondjuk jogszabály) nem tartja őket vissza, valószínűleg a rossz irány. Nem ilyen egyértelmű ez sem, de azért gondoljuk végig közösen. Ha kell, szívesen segítünk, csak hívjon.